Sorozatunk második részében a munkavédelem magyarországi történetét, példáit vesszük végig. Már a magyar ipari fejlődés kezdetén voltak olyan műszaki szakemberek és orvosok, akik felismerték a termelési eszközökben, munkakörnyezetben rejlő veszélyeket és felléptek ezek ellen. Nekik köszönhetően már a XIX. század első felében tanították az egyes foglalkozások ártalmait és a megfelelő védelmi lehetőségeket. Ilyen volt a levegő porszennyeződése, a metán, az arzén, a kén és más vegyianyagok káros hatása.
Az 1867-es kiegyezés után az ipari fejlődés felgyorsult. Ez azonban nem hozott javulást a munkások élet- és munkakörülményeiben, amelyek a nyugat-európai színvonalnál rosszabbnak számítottak. A kisipari munkások egészségtelen, zsúfolt műhelyekben, vasárnapi pihenő nélkül napi 14-15 órát dolgoztak, ezért egészségük és testi épségük gyengébb volt, mint a mezőgazdaságban dolgozóké. Nem volt sokkal jobb a helyzet a gyárakban sem, ahol a munkaidő minimálisan 10 óra volt. Mindezek következtében az 1870-es években az üzemi balesetek mindennapossá váltak, minden hetedik munkás szenvedett balesetet. Súlyosbította a helyzetet a gyermekfoglalkoztatás. A 12 éven aluli gyermekeket gyakran 12 órán keresztül, a 12-14 éves gyermekeket napi 14 órán át is dolgoztatták. A gépeket, berendezéseket minimális védőberendezésekkel sem látták el.
A munkakörülmények jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy ebben az időszakban tömegesen pusztítottak a járványok és népbetegséggé vált a tüdőbaj. A vidékről városba költözött munkásokat olyan kolóniákba helyezték el, ahol még a legelemibb feltételeket – szennyvíz-, szemét-, hulladékeltávolítás – sem oldották meg. Még súlyosabb volt a bányászok helyzete.
Pozitív változás 1872-ben jött, amikor kiadták az I. ipartörvényt, amely munkavédelmi jellegű szabályozásokat is tartalmazott: „minden gyáros köteles gyárában saját költségén mindazt létesíteni és fenntartani, ami tekintettel az iparterület és telep minőségére, a munkások egészségének biztosítására szolgál". Ezt követően gyakrabban foglalkoztak munkavédelemmel, több javaslatot és tervezetet dolgoztak ki a balesetek megelőzésére és a balesetek elleni biztosításra.
A magyar munkásság 1890. május elsején többek között 8 órás munkaidőt, a gyerekmunka, a női munka és az éjjeli munka szabályozását, legalább heti 36 óra összefüggő munkaszünetet, egészségesebb munkakörülményeket kért, ezeket azonban az érdekelt ipari körök „korainak” minősítették és elutasították. 1891-ben foglalták csak törvénybe, hogy vasárnaponként és Szent István napján a munkát szüneteltetni kell.
A XIX-XX. század fordulóján Magyarország Nyugat-Európához viszonyítva elmaradott volt a dolgozókról való szociális gondoskodásban. A szociális kiadások az állami költségvetésnek csak 3 %-át képezték. Jellemzője a nyomornak, hogy 1918-ban Budapest belvárosában 44 év és 8 hónap, a munkáslakta körzetekben 21 év és 8 hónap volt a várható élettartam. Nem véletlen, hogy ebben az időszakban 1,5 millió ember vándorolt ki Amerikába. 1907-ben a különösen veszélyes üzemek munkásaira törvényileg bevezették a kötelező balesetbiztosítást. Az első világháború alatt a nők és a gyermekek foglalkoztatása erősödött, gyakori volt a 12-14 órás munkanap a legegészségtelenebb munkahelyeken is. A munkavédelem háttérbe szorult.
Az 1924-ben kapott népszövetségi kölcsön mérsékelt gazdasági fellendülést hozott, az iparágak közül a könnyűipar indult gyors fejlődésnek, ez éreztette hatását a munkavédelem területén is. Intenzív munkára, propagandára és az ipari termelés színvonalának felemelkedésére volt szükség, hiszen komoly ipart öntudatos, becsületes munkásréteg nélkül nem lehetett elképzelni. A gyári nagyipar mellett a mezőgazdaságban, a szolgáltatóiparban is megindult a fejlődés. Rendeletek születtek a munkavédelem területén. Jelentős volt a nők védelmében hozott 1928-as törvény, amely kimondta, hogy a nők csak olyan munkát végezhetnek, amely a testi erejüket nem haladja meg. Kötelező orvosi vizsgálatot írtak elő, majd 1938-ban bevezették a kötelező napi 8 órás munkaidőt. Fontos kitérő, hogy mindez a mezőgazdasági munkásokat nem érintette, ez a réteg jogilag semmiféle védelmet nem élvezett. Munkaidejük nem volt szabályozva, nyáron hajnali 2-3 órától este 9-10 óráig dolgoztak, vasárnapi munkaszünet nélkül. Betegség, baleset, öregség, rokkantság esetére nem voltak biztosítva.
1950 után az iparban és a mezőgazdaságban is elindult egy erőteljes államosítási-kollektivizálási folyamat. Az 1950-es évektől a munkavédelem országos irányítása és ellenőrzése – szovjet mintára – a szakszervezetekhez került.
A rendszerváltás idején egy 1989-es törvény kimondta a munkához, a foglalkozás szabad megválasztásához, az egyenlő bérezéshez, a pihenéshez, a szabadidőhöz, a fizetett szabadsághoz, valamint a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez és orvosi ellátáshoz való jogot, illetve a szociális biztonsághoz való jogot. A munkavédelmi törvény 1994. január elseje óta törvényi szinten szabályozza a munkavédelmet, ami jelenleg is hatályos.